Nyolcrészes sorozat Julian rendezésében, elrablásának történetéről. Nagyszerű rendezés, kiváló poénok, és mindenekelőtt... tagadhatatlan hozzáértés a subscribe-olók szerzéséhez!
Ugyanis az egész mizéria, mind a nyolc hosszasan forgatott epizóddal és gyönyörűen építkező történettel, semmi másról nem szól, mint arról, hogy Julian subscribe-olókat toboroz magának.
A sztori szerint a kegyetlen és könyörtelen, ám szavát mindig álló Gabriel (Chris Torchia) elrabolja Julian-t, és fogva tartja őt. Célja, hogy bebizonyítsa a világnak, milyen szánalmas is a vlogger, aki baromi viccesnek gondolja magát, pedig nem az, és alig van, aki szereti őt. Megadja hát a feltételeket: ha áldozata nem szerez öt hét alatt 1000 új subscribe-ot, akkor kivégzi őt. Ha szerez, akkor elengedi.
Egy ponton (7. fejezet, avagy úgy is mondhatnánk, a fejezet, amikorra Julian eredetileg már a történet befejezését tervezte, de mivel rajongóinak száma hatalmasra nőtt, így az 1000 subscribe-oló küldetését röhögve teljesítette és vérszemet kapott) Julian-nek kis híján sikerül megszöknie. Ekkor fogva tartója büntetést ró rá, és szigorítja szabadon eresztésének feltételét: a következő héten további 150 subscribe-olót kell szereznie.
Hogy végül sikerül-e a feladatot teljesíteni, azt nem árulom el! Tessék megnézni!!!
Az ötlet pazar (Julian műve), a rendezés pazar (Julian műve), a forgatókönyv pazar (Julian műve), a technikai megoldás pazar (Julian műve), a színészi játék pazar (végre nemcsak Julian műve).
A műben elsősorban azt tartom nagyszerűnek, hogy nem egyszerűen egy minisorozatról van szó: a videók különböző stílusúak. Van köztük túszdrámás, utcai járókelőmegkérdezős, zenés (Julian műve), és Jim Carrey-ízű idétlenkedős. Mindegyik pont úgy, ahogyan kell. Persze nem egyformán szórakoztatóak: talán föl lehetne róni, hogy a kezdés egy kicsit keveset ígér, és esetleg a türelmetlenebbek, akik (még) nem olyan mélyen vallásos Julian-rajongók, nem várják meg, hogy beinduljon a sztori. De az is lehet, hogy ezt egyedül én érzem így. A 4. fejezet mintha egy árnyalatnyit laposabbra sikerült volna, de arra sem mondhatnám, hogy rossz. Az őrült 23 éves nagyszerű paródiát csinált a Discovery csatornán látható dokumentumfilmekből, amelyekben, miközben egy-egy igaz történetet illusztrálnak, bejátszanak részleteket a történet szereplőivel készített interjúkból.
Figyeljük meg a jelenetek világítását! Az amerikai forgatókönyvírás szabályainak megfelelően, profin használja a sötét és világos színeket a hangulat tudatalatti megalapozásának céljára.
Nekem személy szerint a 7. fejezet a kedvencem. Nagyszerű a feszültségkeltés, az izgalom és a kacagtató megoldás, ahogyan Julian a tervébe ütköző problémát kezeli. Igazi profizmusra utal 1:01-től 1:06-ig a képi rendezés (Gabriel arca tükröződik a masinán, miközben a gombot megnyomni készülő ujja áll fókuszban).
A 6. fejezet, a Captive c. rapszerzemény rendezése mellett a szövegére is érdemes odafigyelni. Aki próbált már verset vagy dalt írni, az tudhatja, hogy csöppet sem egyszerű feladat egy meghatározott történetet rímekbe szedni kínunkban kifacsart megoldások és felesleges, csak a sorvégi összecsengésért szereplő szavak nélkül, úgy, hogy emellett még jól is hangozzék a mű. Remélem, olyan kifogással senki nem fog jönni, hogy "jó ez, csak nekem nem jön be ez a zenei műfaj". Julian-nek sem. A Captive-ben nem a rap-et kell szeretni, hanem éppen azt, amilyen karikatúrát csinált a rap-ből (is).
Szintén le a kalappal a zárófejezet előtt. Számomra minden tökéletes benne. De kíváncsian várok bármilyen véleményt az egész műről, jót és rosszat egyaránt!
